A település neve először a Szent László által a veszprémi püspöknek kiállított megerősítő levelében fordul elő. Szent István Koppány leverése után besenyőkkel rokon, harcos berény törzseket telepített birtokhatárainak védelmére, s eszerint már 998-ban létezett a település.

Az újabb kori építkezések során még régebbi leletek is előkerültek, a használati eszközök és a csontvázak avar és késő római kori jelenlétre utalnak. A község délkeleti részén két földvár maradványaira bukkantak, az úgynevezett Zsidó dombon és Kerek hegyen, ez utóbbi a kiterjedt segesdi királyné birtokához tartozott. Nagyberénynek már 1232-ben Szent György tiszteletére emelt egyháza volt, ahová 1400-ban IX. Bonifác pápa három esztendõre száznapos búcsút engedélyezett.

A tatárjárás után fejlett szőlőművelési tapasztalattal rendelkező telepesek érkeztek, a berényi borok távoli vidékekre is eljutottak: a veszprémi püspök pl. Budán is mérette a Somogyból származó tizedborait. Fontos bevételt jelentettek a XIII. század végén a berényi boradók. Jelentős birtokkal rendelkeztek a János-lovagok, valamint a királyné kulcsárai és pincemesterei.

A berényi szőlőtermelő uradalom jól megközelíthető helyen feküdt. Zsigmond Király 1404-ben hetivásár tartására adott engedélyt a településnek, amely e korban már mezővárosi jelleget öltött. Később a hospesek egy része – a jobb szőlőművelési feltételek reményében – Szegedre vándorolt.

A török megszállás idején Nagyberény a simontornyai szandzsákhoz tartozott, a községben török őrség állomásozott. Az 1571-72-es török kincstári adólajstromban még 32 adózó házzal szerepelt, később azonban csökkent a lakossága. A Dzsindzsa elnevezésű terület (A jelenlegi focipálya környéke), amely fennmaradt a köztudatban is, a török huzamosabb ittlétére utal, akárcsak a Kisberényhez közel eső mai Karahoma-dülő is.

1715-ben mindössze 11 háztartást írtak össze. A hódoltság idején alapított nagyberényi református egyház a somogyi seniorátushoz tartozott, de a vallás üldözése során a templomot lebontatták. A református egyház 1801-ben alakult ujjá, a török időkben tönkrement katolikus templomot pedig 1769-ben építették fel. A XVIII. Század végére 1084 lett lakóinak száma, s ezzel ismét a nagyobb településekhez tartozott. A község legelői és erdői különösen alkalmasak voltak az állattartásra, a veszprémi püspökség és a káptalan birtokain az 1800-as évek elején hatalmas birkanyájakkal árasztották el a legelőket, kiszorítva onnan a jobbágyok juhait. Az esetből hosszadalmas per lett, amely csak 1844-ben zárult le.

A jobbágyfelszabadítás idején 41 zsellér kapott telket, de továbbra is sokan maradtak föld nélkül. 1890-ben már csaknem 1400 lakója volt a falunak, kilenc évvel később megépült a Szent Keresztről elnevezett irgalmas nővérek kolostora és leányiskolája, majd újjáépítették a katolikus parókiát is, amely egy korábbi tűzvész martaléka lett.

A huszadik század első békés éveiben folyamatosan gyarapodott a település, az első világháború idején a lélekszám meghaladta az 1600 főt. A harcokban 185 nagyberényi férfi vett részt, közülük 37-en estek el.

1922-ben egy budapesti mérnök kezdett a településen kutatófúrást, amely során 35 cm vastag, külfejtésre alkalmas szenet talált, a feltárás azonban nem folytatódott.

A Nagyatádi-féle földreform során 194 kh mezőgazdasági ingatlant és 11 kh házhelyet osztottak ki. Ezt követően 36 új ház épült, továbbá községháza és körjegyzői lakás. A lakosság részt vett a középületek építésében, 1927-re elkészült a tűzoltószertár, s 25 fős önkéntes tűzoltócsapat szerveződött. Az évtized végén már működött a közvágóhíd és a pálinkafőző.

A XX. század első fele Nagyberényben is a tevékeny szerveződések ideje volt, közel három évtizedig működött a hitelszövetkezet, majd a Hangya szövetkezet. A lövészegyletet követően verbuválódott a vadásztársaság, 1934-ben pedig a helyi iparosok és kereskedők alkottak egyletet.

1944-ben 31 zsidó vallású magyar állampolgárt deportáltak Nagyberényből, a háború után az életben maradottak sem tértek vissza a községbe. Házaikat 1945 után államosították, majd eladták. A második világháború befejezése után felosztották az egyházi birtokot: a 276 földigénylő közül 117-en jutottak földhöz, házhelyhez. ekkor alakult ki a nagyberényi pusztából az új falurész.

1949-ben államosították az 1735 óta működő katolikus elemi népiskolát, az apácák elemi iskoláját és a református iskolát. 1950-ben pedig létrejött a községi tanács. A községben lassan állandósult az elmaradottság: a térség falvai közül utolsónak kapott villanyvilágítást 1960-ban, majd szilárd burkolatú bekötőutat, 1963-ban.

A kor területfejlesztési koncepciójának megfelelően Nagyberény is elveszítette önállóságát, Ságvár társközségévé vált, s ez évtizedekre visszavetette a fejlődésben.

Az 1960-ban Kossuth és Új Barázda néven megalakult termelőszövetkezetek 1973-ban egyesültek, a következő években pedig a somi Béke Őre Tsz is csatlakozott hozzájuk.

1989-ben a községnek sikerült elszakadni Ságvártól, és az önkormányzati választásokat már önálló közigazgatással tarthatta. A község első szabadon választott polgármester Bolevácz József lett. A visszaszerzett önállóság jelentős fejlődést indított el. 1991-ben új iskola épült, alagsorában a községi és iskolai könyvtárral. 1992-ben az önkormányzat befejezte 29 utca portalanítását, s a település jelentős részén megoldotta a korábbi vízelvezetési gondokat. Az Újtelepen utcák nyíltak. Kiépült a szőlőhegy is, a pincesoros hegy nagyobb része villanyáramot is használhatott. 1993-ban fiókgyógyszertár létesült a községben, a következő évben pedig az önkormányzat emlékművet állíttatott a két világháború áldozatainak tiszteletére. A község határában feltárt gyógyvízre épülve megnyitott az Oázis panzió.

1994-ben az Oázis Hotel tulajdonosa Sereg József lett a polgármester, aki egy év után lemondott mandátumáról, helyét Szentpéteri László vette át, aki 2010-ig, nyugdíjba vonulásáig a község polgármestere maradt. Ebben az időszakban végleges aszfaltburkolatot kapott a község utcáinak több mint fele, felújításra került az Óvoda, az orvosi rendelő és a Házasságkötő terem és szociális gondozó épülete. Megjelentek a községben az első térköves járdák, az izzós közvilágítást a teljes községben energiatakarékos, fénycsöves rendszerre cserélték. Szentpéteri Lászlót 2019-ben a község díszpolgárává avatták.

Az Oázis Hotelt a tulajdonosai 2008-ban csődbe vezették, az üzemeltetése jelenleg is szünetel. 2021 végén szerencsére új tulajdonosokhoz került, akik végre tervekkel és tőkével is rendelkeznek az ingatlan hasznosítására.

2010-ben Tóth András Károlyt választották meg a község polgármesterének. Az elmúlt időszakban az iskola felszerelése teljessé vált a tornaterem 2017-es átadásával. Az utcák végleges burkolása teljessé vált, számos középület felújítása megtörtént, és a község egészében LED-es közvilágítást építettek ki. A gyógyszertárat az életveszélyessé vált egykori tűzoltó szertárból a község központjába költöztették, a szertár helyén parkot alakítottak ki.

A község központjában Erdélyi Zsuzsanna, Kossuth-díjas és a Magyar Nemzet Művésze díjjal kitüntetett néprajztudós emlékére a község beruházásában készült parkba állították fel a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által készített emlékművet. 1968-ban hallott először archaikus népi imádságot a nagyberényi Babos Jánosné Ruzics Rozáliától, azóta ezt a középkori eredetű szöveghagyományt, a népi Mária-költészetet, a szóbeliség és az írásbeliség kapcsolatát és a népi vallásosságot kutatta.

Községi Önkormányzat

Polgármester: Tóth András Károly
Alpolgármester: Takács Károly

Képviselők:
Ágicsné Kövesdi Friderika
Kárász Katalin
Magyarósi András (Szociális bizottság elnöke)
Magyarósi János
Szentpéteri László (Ügyrendi és jogi bizottság elnöke)

Sorry, this website uses features that your browser doesn’t support. Upgrade to a newer version of Firefox, Chrome, Safari, or Edge and you’ll be all set.