Nagyberény története

A település neve először a Szent László által a veszprémi püspöknek kiállított megerősítő levelében fordul elő. Szent István Koppány leverése után besenyőkkel rokon, harcos berény törzseket telepített birtokhatárainak védelmére, s eszerint már 998-ban létezett a település

Az újabb kori építkezések során még régebbi leletek is előkerültek, a használati eszközök és a csontvázak avar és késő római kori jelenlétre utalnak. A község délkeleti részén két földvár maradványaira bukkantak, az úgynevezett Zsidó dombon és Kerek hegyen, ez utóbbi a kiterjedt segesdi királyné birtokához tartozott. Nagyberénynek már 1232-ben Szent György tiszteletére emelt egyháza volt, ahová 1400-ban IX. Bonifác pápa három esztendõre száznapos búcsút engedélyezett.

A tatárjárás után fejlett szőlőművelési tapasztalattal rendelkező telepesek érkeztek, a berényi borok távoli vidékekre is eljutottak: a veszprémi püspök pl. Budán is mérette a Somogyból származó tizedborait. Fontos bevételt jelentettek a XIII. század végén a berényi boradók. Jelentős birtokkal rendelkeztek a János-lovagok, valamint a királyné kulcsárai és pincemesterei.

A berényi szőlőtermelő uradalom jól megközelíthető helyen feküdt. Zsigmond Király 1404-ben hetivásár tartására adott engedélyt a településnek, amely e korban már mezővárosi jelleget öltött. Később a hospesek egy része – a jobb szőlőművelési feltételek reményében – Szegedre vándorolt.

A török megszállás idején Nagyberény a simontornyai szandzsákhoz tartozott, a községben török őrség állomásozott. Az 1571-72-es török kincstári adólajstromban még 32 adózó házzal szerepelt, később azonban csökkent a lakossága. A Dzsindzsa elnevezésű terület (A jelenlegi focipálya környéke), amely fennmaradt a köztudatban is, a török huzamosabb ittlétére utal, akárcsak a Kisberényhez közel eső mai Karahoma-dülő is.

1715-ben mindössze 11 háztartást írtak össze. A hódoltság idején alapított nagyberényi református egyház a somogyi seniorátushoz tartozott, de a vallás üldözése során a templomot lebontatták. A református egyház 1801-ben alakult ujjá, a török időkben tönkrement katolikus templomot pedig 1769-ben építették fel. A XVIII. Század végére 1084 lett lakóinak száma, s ezzel ismét a nagyobb településekhez tartozott. A község legelői és erdői különösen alkalmasak voltak az állattartásra, a veszprémi püspökség és a káptalan birtokain az 1800-as évek elején hatalmas birkanyájakkal árasztották el a legelőket, kiszorítva onnan a jobbágyok juhait. Az esetből hosszadalmas per lett, amely csak 1844-ben zárult le.

A jobbágyfelszabadítás idején 41 zsellér kapott telket, de továbbra is sokan maradtak föld nélkül. 1890-ben már csaknem 1400 lakója volt a falunak, kilenc évvel később megépült a Szent Keresztről elnevezett irgalmas nővérek kolostora és leányiskolája, majd újjáépítették a katolikus parókiát is, amely egy korábbi tűzvész martaléka lett.

A huszadik század első békés éveiben folyamatosan gyarapodott a település, az első világháború idején a lélekszám meghaladta az 1600 főt. A harcokban 185 nagyberényi férfi vett részt, közülük 37-en estek el.

1922-ben egy budapesti mérnök kezdett a településen kutatófúrást, amely során 35 cm vastag, külfejtésre alkalmas szenet talált, a feltárás azonban nem folytatódott.

A Nagyatádi-féle földreform során 194 kh mezőgazdasági ingatlant és 11 kh házhelyet osztottak ki. Ezt követően 36 új ház épült, továbbá községháza és körjegyzői lakás. A lakosság részt vett a középületek építésében, 1927-re elkészült a tűzoltószertár, s 25 fős önkéntes tűzoltócsapat szerveződött. Az évtized végén már működött a közvágóhíd és a pálinkafőző.

A XX. század első fele Nagyberényben is a tevékeny szerveződések ideje volt, közel három évtizedig működött a hitelszövetkezet, majd a Hangya szövetkezet. A lövészegyletet követően verbuválódott a vadásztársaság, 1934-ben  pedig a helyi iparosok és kereskedők alkottak egyletet.

1944-ben 31 zsidó vallású magyar állampolgárt deportáltak Nagyberényből, a háború után az életben maradottak sem tértek vissza a községbe. Házaikat 1945 után államosították, majd eladták. A második világháború befejezése után felosztották az egyházi birtokot: a 276 földigénylő közül 117-en jutottak földhöz, házhelyhez. ekkor alakult ki a nagyberényi pusztából az új falurész

1949-ben államosították az 1735 óta működő katolikus elemi népiskolát, az apácák elemi iskoláját és a református iskolát. 1950-ben pedig létrejött a községi tanács. A községben lassan állandósult az elmaradottság: a térség falvai közül utolsónak kapott villanyvilágítást 1960-ban, majd szilárd burkolatú bekötőutat, 1963-ban.

A kor területfejlesztési koncepciójának megfelelően Nagyberény is elveszítette önállóságát, Ságvár társközségévé vált, s ez évtizedekre visszavetette a fejlődésben.

Az 1960-ban Kossuth és Új Barázda néven megalakult termelőszövetkezetek 1973-ban egyesültek, a következő években pedig a somi Béke Őre Tsz is csatlakozott hozzájuk.

1989-ben a községnek sikerült elszakadni Ságvártól, és az önkormányzati választásokat már önálló közigazgatással tarthatta. A visszaszerzett önállóság jelentős fejlődést indított el. 1991-ben új iskola épült, alagsorában a községi és iskolai könyvtárral. 1992-ben az önkormányzat befejezte 29 utca portalanítását, s a település jelentős részén megoldotta a korábbi vízelvezetési gondokat. Az Újtelepen utcák nyíltak. Kiépült a szőlőhegy is, a pincesoros hegy nagyobb része villanyáramot is használhatott. 1993-ban fiókgyógyszertár létesült a községben, a következő évben pedig az önkormányzat emlékművet állíttatott a két világháború áldozatainak tiszteletére. A község határában feltárt gyógyvízre épülve megnyitott az Oázis panzió.

Polgármesteri köszöntő

Google Maps

gmap